Rám lett szólva h rég írtam

Leskó Mátyás

Köd

Reggel nem látszanak a fák,
olyan sűrű a köd.
S köd fekszi meg az éjszakát,
csillagot a vidék fölött.

Mintha a világűrben járnék,
lábamnál a Tejút remeg.
Elmaradt hű kutyám, az árnyék,
szemem se tudja, hol megyek.

Csak szívem tud eligazodni,
a szív mindig hazatalál,
Ahogy a lég milliónyi útján
a költöző madár.

Néha ez jut eszembe, mikor Jászberénybe megyek a reggeli busszal. A nap még épphogy csak felkelőben, még nem szaggatta szét az éjjeli ködöt, és mint valami nyúlós tajték, úgy terül el a mezők felett a fehér miazma. Gyönyörűszép, főleg ha valami szép zene szól az MP3ban, mondjuk Edwin Martontól a First Date.
Tél van, de inkább csak a hideggel jelzi a idő hogy az. Reggelenként fagyott az út a Vasútállomástól az Egyetemig. Csúszkálok, próbálok nem elesni, miközben előbányászom a reggeli első cigarettámat. Túl rövid az út, sosem tudom elszívni, főleg ha találkozom a buszon Csillával, aki mindig siet. Kis csendes, eminens lány volt még tavaly. Azóta kinyílt, néha ellóg, s sokszor csak előző nap készül a zhkra. Mintanagyok. Jut eszembe, holnap zh, de úgyis csak éjjel tanulok, én olyankor tudok. Puskát is írok majd, amit nem merek majd használni, de addig is olvasok, figyelek, kiemelem a lényeget :) 

"Kutyával, macskával, kecskével, mindenki mindenkivel jóba' van"

Ez hallatszott a konyhából :D Néha egész békés itthon, főleg ha B.-re se jön rá az idegroham, és nem sértődik meg valami csak számára érthető okból. Hamarosan itt a karácsony, és még alig van ötletem ajándékra.

Ajándékok, emberek, kapcsolatok. Elhanyagoltam sok mindenkit, pedig nem egyszer jutott eszembe: Na most, most kiírom blogba, msnre, az égre, ha valaki akar velem talizni, hétvégén ráérek. De többnyire elfelejtem, ha itthon is vagyok, ink olvasok, játszom, elvagyok magamban. Így telik el az idő, és én megint nem találkoztam senkivel. és félek is, hogy már nem menne,  nem tudnék miről, nem találnám a hangot. Pedig Galccal is jó volt talizni vasárnap, még ha rövid időre is. Körbeszaladtunk pár témán, és nem volt kínos hallgatás. Persze lehet csak én látom így :)
Jó lenne beülni, forraltborozni. Meleg, karácsonyszagú estéket szeretnék valami kuckós teázóban/kávézóban vagy akárhol, jó beszélgetésekkel. De olyan kevés az időm. Mert hagyom hogy kevés legyen. De jön a vizsgaidőszak, és esküszöm, rá fogok érni. Már ha valaki még kíváncsi rám :)

Roy és Ádám : Az otthon itt van

"Abban, hogy én orvos vagyok, maga pedig elmebeteg, nincsen semmi logika, sem erkölcsi színvonal, hanem csupán véletlen, esetlegesség."

/Anton Pavlovics Csehov/

Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön el.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segít neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.

Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.

Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked."

/Gabriel García Márquez/

"Mond mi kell, kérlek mond, mond
Önzés nélkül, mond, hogy neked mi kell
Verd a fájdalom dobjait,
Szakítsd a kín húrjait
Hörögd a gyötrelem énekét
Ölj meg inkább, ha nem kellek
Könyörgök, ha nem kellek, végezz velem
S ha te nem teszed meg, hát megteszem én,
Súgd fülembe: nem kellesz,
S elmegyek, fel a világ tetejére, a legmagasabb hegyre
S ott végzek magammal, a mennyben
Ott, hol a boldogság piramisának csúcsa teljesedik ki,
Onnan vetem le magam, a magasból
Hol a végzetemet te mondod,
Kérlek téged, onnan taszíts le...

Szeress és ölj meg, vagy
Mondj nemet, és pusztíts el."

/Ismeretlen szerző, Narmo tette be a Versekbe. részlet./

Kispál és a Borz:

Vackolj belém

Látod, megszelídült, amit küld az a nézés, az nem babonáz meg már
Persze tetszik, meg minden, de ami jönni fog innen, azért tulajdonképpen kár
Be is van rúgva, szégyelli, tudja, és reméli, hogy én is nagyon
Én meg jelzem, persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom

A szívek szőrösen őrölnek, valami port löknek körbe-körbe a testbe
Szépen erőlködött, talán még nyögött is egy kicsit, egy filmből leste
De semmi sem úgy van, a TV csak zúg, van egy lassú, de ugrik a CD-m
Az utak gőzölnek, a malmok őrölnek, a szívemet kiszartam a WC-n

Aztán felöltözött, talán Pestre költözött, ott láttam mindenesetre
A Váci utcába’ a könyvét árulta, sárga ruhában volt és festve
Volt egy napocska a régi homlokra, és tudtam, hogy ő olyan Krisna
Tudatú hívő lett, s hála az Istennek, hogy többé már nem néz vissza

Most Nagy Lászlót olvasok, mindenki tudja: jobb egy Isten is, mint a semmi
Fogatlan úszóknak meg mi a túrónak kellett a folyón átmenni
A túlsó partra, ott meztelen szaladna az a régi béna pár akkor
És én boldog volnék, és belesimulnék, mindegy mi mondaná: - Vackolj belém!

"Fura; mindig azt képzeljük, az ember ágyban hal meg, szerettei körében. Ehelyett inkább úgy történik, hogy az utolsó felzaklató találkozás, a hirtelen rádöbbenés, a lassított mozgású rettenet ingaként együtt leng  a mögöttünk felkelő nappal, bármennyire igyekszünk is, hogy lehagyjuk őket.
- Ha választhatnék, én a fájdalommentes tűszúrást választanám. A baráti kezet. Jobb, mint a magány az éjszakában, vagy a taxi kerekei alatt az utcán, ahol senki sem áll meg, hogy másodszor odapillantson."

/Joanne Harris - Csokoládé/

34

Fényebb a fény ha félsz és mikor asztaloknál ülve írsz
most repülsz szabadon szintetikus vagy természetes drogokkal
hisz más gerincének harminckilenc szilánkja az ára
ennek a régóta vágyott szabadulásnak
a buszmegállóban álltunk
éreztük a tökéletesen párhuzamos vonalakat a szélben
felragyogott az olvadt éjféli félfény
még még ébreszd fel ha félsz a fémfényes éjfélt
bim bamm bim bamm már szóltak is a templomi harangok
az évek már úgy röpültek mint a ruhák egy különösen
szép nő testéről
és a hivatalnokok mind levetették drága öltönyeiket
ekkor újra felrikoltottak a templomi harangok
de egy légvédelmi sziréna együtt csilingelt velük
és a próféta hangja hogy vérebb a vér ha vérzel
fényképp félsz a fényképpel
teát iszom a bögréből
zümm, zümm, zümm.

/Jacopo Belbo/

Odakinn sötét van.
A téli éjszaka meglopta az eget.
Hol van most, ki gyújtja fényeit,
Hol van most, ki örökké szeret?
Valami sorvad, halódik s feszül
A lét s nem-lét határán hangtalan.
Valami bújik a sötét zugokban,
Szívében ég a vágy, mégis arctalan.
Lekoptatta arcáról a mosolyt a zord idő,
S ráfaragta saját jelét az élet.
Megbélyegezték, meggyalázták,
Mégis pislákol odabenn a lélek.
Kitörni készül, s a csábító szabadság
Vágyat ültet a sötétség ölébe.
Gyermeket nevel a felnőttből a kor,
Ki kerekedhet a fájdalom fölébe?
Csak sírjatok, s az ég figyel.
Meghatni nem tudja senki.
Nap mint nap kél s harcol,
S a fájdalomból tanul szeretni.

Szimpla szonett

El kéne tűnni a mosolygó tömegben,
Mindig valahol máshol kéne lenni,
Poros polcra néha félretenni
A magányt, és lassan elmerülni ebben
A zajban és fényben; és számtalan arcot
Számon tartani, várva, nem remélve,
Míg az az egy jön, kibírod-e élve,
Vagy mosolygó hulla-egyedül maradsz ott.
És sosem lehet tudni, mi tartja a lelket
Benned és bennük, mily erő emelget
Kezet és poharat a hajnal peremén;
És zajban és füstben hiába nézed,
Egy arc se figyel, senki sem néz téged,
Mintha nem látna senki, csak én.

/Lamorak/

A homlokom hozzád nyomom

A homlokom hozzád nyomom
A te homlokodhoz az enyém
Nem kell hogy beszélj hozzám
Meg a kóládból se kérek én
Nem kell hogy törölgesd
Valami puhával az arcom
Ne is suttogj ment a szifonnak
A beletekert patron

Annyi hogy csak bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz mi meg kint a parton
Ölelkeztünk a fényben
Aztán a hullámok közé futunk
És eltűnünk a messzeségben
De a homlokom addig hozzád nyomom
A Te homlokomhoz az enyém
Aztán belenézek a szemedbe
Te meg visszanézel belém

És nem látod hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz ám.
Annyi csak hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz de már nem figyeljük
Mással mi van s hogy
Buli van az összes szomszédunknál
Az lehet de a mienk jobb

Mert nekünk egész éjjel táncolni kell
Hogy nehogy meghalljak
A nőm meg rendes és táncol ő is
Hadd kopjon a parkett-lakk
Aztán megunja hogy ezt is lehet
A Holdat nézi minek fogy
Minek tűnik minden úgy el
Hogy nekünk attól lesz több meg jobb

/Kispál és a Borz/

Kifordult belsők közt

Kifordult belsők közt
Állandó zajban
Lábujjon lépkedett
S mert érezte baj van
Vigyázott a levesére
Óvón kenyérrel fedte be
Egy kiégett Ford ülésén
Még melegen megette
Aztán tovább lépkedett
A még langyos hamuba
S talált egy kulcscsomót
amivel kicsukta
Magát a világból
Vagy magából a világot
A lényeg hogy utána
Csak befelé látott
Egész szép réteket
Talált ott legbelül
Kis búvó patakkal
Ahová majd leül
A mókusok közé
majd a szerelme és ő

Az ember ott legbelül
Spájzajtón falvédő

Becsukta magára az ajtót
Belülről akasztotta be a kampót
Barkácsolt a szobájában egy hajót
És most ott ül benne
És megy is vele
Nem téved el soha se már
Mert becsukta az ajtót

/Kispál és a Borz/

Minden száj nyitva áll

Minden száj nyitva áll és a fény
Megcsillan a pillanat késhegyén
Aki él feláll, hogy biztos-e amit lát
Jönnek ki a tengerből a bálnák
S jönnek ki a fák közül az emberek
Akiknek azt mondták hogy nem lehet
Abból úgyse semmi amit gondoltok
A pillanat most mindenkit tetemre hív
Rakja föl mindenki a szárnyait
Nekem is van a szekrényben egy kis fehér
Verdesek de testem már túl kövér
S jönnek ki a fák közül az emberek
Akiknek azt mondták hogy nem lehet
Abból úgyse semmi amit gondol-
Tokkal vonóval
A mellbe csomóval
Gyöngyök disznóval keverve
Mind csak áll
Mint a bál
Előtt régen a Hamupipőke
De jönnek galambok
Segítenek magot
Válogatni, ki
Nem szeretne ott lenni
A tányéron?

Mennyi szép mozdulat
Halak üveg mögött
Nők dugás közben
Autók a sztrádán
Virágok tavasszal
Ablakok ősszel
Didergő királyok

Sok szép halálok
Besétál leteszi a vizes kalapját
És azt mondja
- itt leszek ezentúl
Te meg almát eszel bicskával
Váratlanul jöttél
- mondod, falatot rágva
Miért pont most jönnek ki
A fák közül az emberek
Akiknek azt mondták, hogy nem lehet
Abból úgyse semmi amit gondol-
Tokkal vonóval
A mellbe csomóval
Gyöngyök disznóval keverve
Mind csak áll
Mint a bál
Előtt régen a Hamupipőke
De jönnek galambok
És segítenek magot
Válogatni, ki
Nem szeretne ott lenni
A tányéron?

/Kispál és a Borz/

Zrínyi dala
(részlet)

"Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen. "

/Kölcsey Ferenc/

Utolsó Cigaretta

Szörnyű egy éjjel volt
A koncert még úgy-ahogy
De jött még a fénylő ünnepi est
A rádiós faggatott, a kultúros itatott
A várost a térképen ne is keresd
S a pincérlány önfeledt, rajongó búcsúja
Sóhajtó, izgatott sötétbe szállt
Az otthon még messze, s a dobos csak leste
Hogy viszem-e végre a villanygitárt

A pillangó-ablakban süvítő tavaszban
A csikket oly nehéz volt elengednem
Néztem ott mögöttem, néztem a tükörben
Hogyan vet szikrát az M7-esen
A nap is már feljött s a rádión éppen
Április 4 volt az ünnepi szám
A lányom csak egyéves, nem tudom, hogyan lesz
Pár évig, talán, még szükség lesz rám

Ki tudja miért, olyan jól esne ma
Az a húsz éve eldobott cigaretta
Parázsról meggyújtott, filterig elszívott
Keserű, utolsó cigaretta

A tüdőm már tiszta, a pohár is ritka
Mely fenékig ürül az ünnepnapon
Az érdemek rendben a díszkeretekben
És lajstromba vett már pár lexikon
Az elkopott húrokat s legombolt blúzokat
Egymásra hányta a történelem
S a fiókom mélyén egy elhagyott dal
Füstszínű papíron súgja: sosem

Én nem tudom mért, olyan jól esne ma
Az a húsz éve eldobott cigaretta
Imádott, átkozott, örökre eldobott
Keserű, utolsó cigaretta

Milyen jól esne ma
Az a húsz éve eldobott cigaretta
Az imádott, átkozott, örökre eldobott
Utolsó, utolsó cigaretta

/Zorán/

ennyi év után hát újra együtt
adeptus és a Mester: elveszetteket,
élettelenre foszló szenvedélyeket gyűjt
a légypapírba dermedt, csorba napkelet
s a lezúduló csöndben rögök koppanása
- hullanak a háztetők, az alvó csillagok -
testünkben holtak várnak megfogantatásra,
s az átváltozók közt én is egy vagyok

emlékszel még a Koponyák Hegyére?
kacagtunk csak, s a corpus ránk rogyott:
téptünk húsából, s a vért szájszögletében
communioként nyaltuk; szálkás félmondatok,
s foghíjas, csorba csendek pulzusritmusára
hullottunk át a látszat fátylain,
mi voltunk a tér: a megművelt magányba
önmagunkat szórtuk Isten szárnyasoltárain

s a tömjénillatba burkolt, égő napkeltéket
később eladtuk mind: a szökkenő falak
körülvettek minket, testünkbe alkony égett:
te nem szólsz már, s én süketre hallgattalak

állok most csak a lecsurgó folyóparton,
térdeplő folt a szögkemény éjszakában
"memento vitam" suttogom, s elalszom -
fejjel előre Isten harapófogójában

/Well-of-Souls/

Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

/Pilinszky János/

"21:26 ditirambus a fraktálokhoz

nem a kövek és nem a fémek
nem a diszkrét matematikát
ölelők meg a peano-axiómák
hanem a valós számok teste
a kontinuum tudják a jövőt

nem a kövek és nem a fémek
nem a vasbetonkocka-büszke
síklapú véges tereket oldó
éderek hanem visszagörbülő
végtelen határfelületek ők

nem a kövek és nem a fémek
nem a csatorna patkányai s
a férgek a menekülők hanem
a csendesen odabújók adnak
a mindennapokhoz elég erőt

nem a kövek és nem a fémek
s nem a hímzett virágminta
hanem a másnapra készített
uzsonna-szendvics meg este
főni felrakott tea jelenti

a hasznosan eltöltött időt"

/Foq e-Riyanoq/

Szaggatják utcáink aszfalt útburkolatát,

Ruháinkba beleívódik a vacsorára feltálalt

Magas tápértékű, ízletes, egyszerűen elkészíthető

És elfogyasztható étel illata.

Békefenntartó vadászrepülőgépek gazdaságos

És környezetkímélő hajtóműveinek füstje csípi szemünket.

Reklámmosoly mögé rejtett arcú,

A technika vívmányainak köszönhetően

Bárhova odavetíthető hadsereg állomásozik udvarainkban.

Esténként bevilágítanak ablakainkon, szobáinkba,

Ellenőrzik hogy az ő álmaikat álmodjuk e,

De pincénknek most nincsenek ablakai

És ahogy egyre növekszik a sötétség,

Úgy egyre inkább egybemosódnak a színek:

Fekete, barna, kék és vörös.

És még mielőtt holttesteinkből újabb tornyok emelkednének,

A máglyahalál előtti éjszakán nyugodtan alszunk.

A saját álmainkat álmodva. Mi, a XXI. Század eretnekei."

/Redline/

Galc blogjáról csórtam:

"Hajnali három óra van, és éppen azon tűnődöm, milyen jó érzés halottnak lenni. Az eső csúszóssá változtatta az utcákat, a járdákról úgy tükröződik vissza a lámpák fénye, mintha az Úr minden csatornanyílást glóriával akarna körülvenni. Látom, hogy egy háztömbnyire tőlem egy kocsi ráfordul a Locust Streetre. Még a rendszámtábláját is le tudom olvasni - amikor még éltem erre nem voltam képes. Látom az utca végén lévő Rittenhouse Square fáit. Esküszöm meg tudnám számolni a leveleiket, vagy akár a rajtuk ülő vízcsöppeket is.

Mindent látok, és... olyan gyönyörű ez az egész!

Őt is látom. Barna esőkabát van rajta, egy összecsukott esernyőt tart a kezében. Elindulok a tér felé, olyan ütemben haladok, hogy a zebrán találkozzunk össze. Látom a hajában az őszes tincset, a ráncokat az arcán. Körülbelül negyvennek látszik, egy kicsit már belefáradt az életbe, de még remekül tartja magát. Egyenletesen, szinte gépiesen lépked. Felgyorsítok.

Hirtelen megáll, és felnéz a kitisztuló égre. Talán választ keres a park fáinak kopár ágai között. Talán csak működésbe lépett nála valamilyen állati ösztön, amely azt üvölti a fülébe: "Ragadozó!"

Nem számít. Már közel vagyok... Huszadik utca... Tizenkilencedik utca... Elindul. Még egy fél háztömbnyire vagyunk egymástól amikor a tekintete találkozik az enyémmel. Azt hiszem, tudja. Ennek ellenére nem torpan meg. Nem fordul el. Látom az arcán a fájdalmat, a kínt és annak az életnek a történetét, amely hamarosan véget ér. Belészeretek.

Minden éjjel beleszeretek valakibe, és minden este széttört szívvel ébredek. Csak magamat hibáztathatom. Csak magamat, senki mást..."

„Láttam, hogyan változik a fény. Alkonyat váltott pirkadatba, majd fakult ismét alkonyatba. Kertet láttam, férfiak aludták az igazak álmát, amikor ébren kellett volna őrködniük. Köztük egy imába merült férfi. Ismertem őt, s ismertem a félelmet, ismertem a verejtéket, mely sűrű, mint a vér. A jövő tudása hatalom, ki tudhatná ezt nálam jobban? De rettegés jár vele. Ismerni a sötétséget, éppúgy, mint a fényt. Tisztán látni a halál óráját.

Láttam a kardokat, a páncélokat, az erős férfiakat gyülekezni az olajfák árnyai között. Egyikük előrefutott, elszántságtól merészen, megölelte a térdelő alakot, üdvözölte álnok boldogsággal.

- Mester, Mester! Boldog vagyok, hogy újra láthatlak téged!

Hallottam, ahogy az áruló övére fűzött erszényben az ezüstpénzek megcsörrentek.

Jaj a felforgatókra, a bajkeverőkre, istenfiakra! Ezt az egyet keresztre feszítették. Másokat élve süllyesztettek mocsár mélyére, vagy penge által lelt rájuk a fájdalmas halál. Misztériumunk és áldozatunk.

Követői nem tudták felfogni titkát. Sem a papok, legkevésbé pedig árulója. A papoknak új szertartást kell ünnepelniük, a vérontás rítusát, a halál dicsőségét. Ezáltal lesz erőssé a világ.

Ez az egy ezt nem értette meg. Ahogy a kivégzés keresztfája megtette útját a hegyre fel, mely kopár volt és kerek, mint egy koponya, ő vak őrületben futott vissza a kertbe a göcsörtös fák közé. Ott, ahol valaha az Áldozat térdét érintette, kibontotta köntöse övét, megmérte a felette kinyúló ág magasságát, és boldogtalan, zavart agóniában felkötötte magát.

Ő is misztérium és áldozat. A halálos görcsben vonagló test alatt egy erszény feküdt. Szája nyitva, zsinege elszakadt már. Álmomban láttam, ahogy ezüst gurul ki belőle, csillogó folyamként,  miként a forrásból tör fel a víz. Ezüstös edénybe hullottak az ezüstpénzek, harmincszor csörrent a kehely, és a három asszony vele énekelt.”

/Judith Tarr- Ezüst, Kő, Fém/

Kiemelt kedvenc:

víztükrön úszó felhőket néztem
kezemben tartottam a csillagokat
minden, mit láttam, az enyém lehet
de sehol nem találom mosolyodat

fűszálak közt kergettem a szelet,
napsugárra hintettem csókomat
felforgattam az úton minden követ
de sehol sem találom mosolyodat

örökre bezártam nehéz szívemet
kicsiny kulcsát messze hajítottam
már tűvé tettem érte az egész világot
de soha nem találtam mosolyodat

/Galadh/

Vízen a felhők úsznak az égen
Nézem a csillag a tenyérbe simúl,
Lehetne mindez a részlet a részem,
Csak mosolyod nélkül a bánat az úr.

Szél szalad át előttem a réten,
Csókomtól zeng nap-sugara-húr,
Úton a sok kő fordul a kézben,
De mosolyod nélkül a bánat az úr.

Szomorú szívem örökre bezártam,
Kicsi kulcsa sötét mély éjbe' lapúl,
Mind a világon rajta a bánat,
Mosolyod nélkül mindig az úr.

/Lam/

Futok a fövenyen feléd,

Karom kitárom: megérintelek.

Ismertem egy mesét, ott még

Valaha régen téged szerettelek

Boldogan éltünk, de most már

Vége a mesének. Aludj. Álmodd:

Futok a fövenyen feléd,

Karom kitárom: megérintelek

Várom már a tavaszt nagyon....

A Tavasz éneke

Rügy fakadt a fán,

Tán végre vége lesz a Télnek.

Az ablakpárkányon verebek ülnek,

Csak csacsognak, örökké beszélnek..

Az ég már nem olyan jégszínű, mint volt.

Tudom, eljön végre a Tavasz.

Én elmegyek, ha megjött.

Tudom, te itt maradsz…

Örök ez a körforgás.

Te virulsz, míg dühöng a Tél,

A Tavasz maga pedig én vagyok.

Mikor a természet éled, megyek világot látni,

De magamból egy részt mindig itt hagyok.

Mindig csak egy percre találkozhatunk,

Egy pillanat Tavasz s Tél között.

Átölelsz, s egy kicsit összebújhatunk,

Olvadnak a téli hűs rögök.

Utánam majd a testes, bágyadt Nyár jön,

S Ősz-apó fonja majd köré erős karjait.

Akkor lépsz te újra e körforgásba,

S a föld átalussza a jég napjait…

S míg én alszom, te óvod álmomat.

S várom, mikor jut majd újabb perc nekünk…

A földen ott alszik velem egy hóvirág.

Egyetlen, szeretett gyermekünk.

Jacopo: 21

Messzire szeretnék menni ködös útszéli tájak viharoznának
és mocsoklepte üres poharakból innám ki a csendet
amivel teletöltötte az aki mégsem mosta el őket

amikor egy csendes nyári éjszakán a tóparton vártam
hogy az eső visszafelé zuhanjon és kioltsa a milliom
csillagot amiről egy barátom mesélt nekem és

amit én soha nem láttam mert vak vagyok a csodákra
de én látom amit ő nem hogy milyen szép a neonfény
s milyen csodálatosan zümmögnek a villanyházak

mégis néha úgy vágyom erre az egyszerűségre csak
felnézni az égre s gyönyörködni mintha annak
a szemébe néznék akit szeretek hogy ne kelljen

villanyt kapcsolnom mindig ha azt szeretném
hogy fény töltse be a nemlétező lelkem
én mindig úgy szeretném látni

hogy az ablak már piszkosabb mint tegnap
és talán az űr is kevésbé átlátszó a fénytörmeléktől
amit pillantásaink hordnak szerteszét és

annyira szeretném látni ahogy történnek
a dolgok hogy leszáll a napnyugta aztán milliomnyi
rést üt az éj fekete leplén

valami és finom ragyogással tölti meg
az étert hogy még a széttört útból kinőtt
mezők is könnyűek legyenek akár

egy gyors nyári zápor felhőszakadása ami után
végül felragyog a nap én ezt mind szeretném
látni ahogy a hópelyheket a fraktálokat

és azt az üveget amit öt éve vettem magamnak
amiben zuhogott a hó ha felráztam
azt is szeretném újra látni de

széttörte anyám vagy apám véletlen persze
lezuhant a polcról ahogy a szemeim is
széttörnének ha láthatnák a csillagfényt

mert én ötven hertzes neonhoz szoktam
és aszfalthoz és rohadászöld vashoz
ki nem mondott jelentésekhez és iróniához

csak néha láthatnám amit te látsz
akinek nem égnek el az emlékei
az érzései a fénycsövek hideg mélyében.

Eglarcarien: A Vidh szent hegye

én most elindulok és csak a virradattal térek vissza
az Utaknak így tetszett hát menni kell
ahogy emelkednek a lépcsők
a világ változik érzem
mert Észak útja mindig Keletre vezet
ez az én utam én létem én sorsom
mint a fehér papír amit teleírnak
úgy érzem most magam
ha látom Ost-in-Edain falait az ég felé törni
ahogy emelkednek a lépcsők
mikor nyomokat keresünk a hegytetőn
ha csak álmodtam is még sose voltam ennyire boldog
mert az évezredek utolsó levele is lehull
s a lány csak alszik mozdulatlan
a gyökerek a földben elrohadnak
jó itt ülni ezen a zöld padon de
én most elindulok és csak a virradattal térek vissza
ahogy emelkednek a lépcsők
és mi énekelünk a csillagoknak
a Galad ven i reniar
minden lépésünk az öröklétbe tart
halandók vagyunk mégis csak halandók
romlandó hroa és csökevényes fëa nem több
ai! Elentári Tintallë eques Olorinoaryon
ahogy emelkednek a lépcsők
a világ változik érzem
én most elindulok és csak a virradattal térek vissza
az Utaknak így tetszett hát menni kell
mert Észak útja mindig Keletre vezet

Amani: Merlin halála

Leszáll az este: s ahogy a fények utolsó cseppje
lassan szüremlik át a felhők dús szövedékén,
úgy távozik el tőlem a varázslóság minden öröme, kinja.
Ilyképpen készülök távozni én is az édes világból,
léptem ritmusát az Idő szivének bús ütemére igazitva.
Egyedül vagyok immár - Ártus a sirban hever rég, s a vitézek
szent edényt s szent erényt kergetni szanaszét futottak,
s a büszke lovagok csontja sorban fekszik ott az őszi porban
sem fényes Lancelot, sem a hű Galahad nem viv csatákat
Stonehenge sok köve közt Mordred zord seregével,
s a könnyű Perceval sem kutatja Montsalvat száz édes titkát -
elmentek mind, s mivégre? a temérdek kin közt nem vevék észre,
hogy a Vér veresét a lemenő Napban éppúgy benne találod,
mint a Kehelynek szép aranyát Guinever hosszú hajában.
S nekem, ki lassú léptemmel betűket hordtam halomba egyre,
nem maradt más, hogy ha ránk zuhan végre a sötétség,
reszkető ajakkal im a Nevet kimondjam, s elmulik lám a világ